Ha ezt nem tudjuk megoldani, hogy segíthetnénk az egész óceánon?

Világszerte egyre többet beszélünk a műanyagszennyezésről és az óceáni szemétszigetekről – tegyük hozzá, helyesen. Egy brit dokumentumfilmes a tengeri halászatról, a kegyetlen módszerekről, a korrupt tanúsítórendszerekről készített alkotása felkavarta az amúgy sem nyugodt állóvizet. A Netflix dokumentumfilmje teljesen új megvilágításba helyezi mindazt, amit a tengeri halászatról gondoltunk.

A Seaspiracy – magyarul A fenntartható halászat valódi arca – egy személyes történettel indul. Ali Tabrizi egy fiatal brit dokumentumfilmes, akit gyerekkora óta foglalkoztat a tengerek élővilága, de őt is elszomorította a rengeteg szemét, amit a parton látott. Kicsit hasonló történet lehet az övé, mint a jelenleg szintén 27 éves holland Boyan Slaté, akit ma már a The Ocean Cleanup nevű projekt elindítójaként ismer a világ.

A fiatal filmes mindent megtesz, amitől hasznosnak érezheti magát, önkéntes munkában szemetet szed, kutatásokat végez, de rájön, hogy ennél többre lesz szükség, ha még valaha színes tengeri élővilágról szeretne filmet forgatni. Eleinte a bálnák és a delfinek sorsa érdekli, ezért Japánba indul.

A bálnák sorsa – ahogy erről korábban is írtunk – nem pusztán a környezetvédő aktivistákat foglalkoztatja. Ezek az állatok hatalmas testükkel elképesztő mennyiségű szenet kötnek le – és ha természetes halált halnak – süllyesztenek le évszázadokra az óceán legmélyebb rétegeibe, lényegében kivonva azt a körforgásból.

De talán ennél is fontosabb, hogy táplálékot adnak a fitoplanktonoknak, ez a természetes „rendszer” pedig jóval több szén-dioxidot köt le, mint az amazóniai esőerdők – ami persze nem változtat azon a tényen, hogy az erdőket is védeni kell. Leegyszerűsítve: ha nincsenek bálnák, nem lesz fitoplankton, és ha nincs fitoplankton, nem lesz óceán sem.

Jóllehet a bálnák vadászata 1986 óta tilos, néhány ország – kutatási célokra hivatkozva – következetesen kijátssza a tilalmat, ami talán meg is magyarázza, miért vannak szinte a kezdetektől a filmes nyomában a hatóságok. Amit Tabrizi kamerája lát, valóban megdöbbentő, a mellékfogásnak nevezett értelmetlen pusztítás, a delfinek legyilkolása, a cápauszony-ipar, a bálnák kiirtása tovább folyik. Ha ezt az egyszerűnek tűnő kérdést sem tudjuk megoldani, hogy segíthetnénk az egész óceánon? – teszi fel a kérdést a rendező-narrátor.

A film foglalkozik a műanyagok kérdésével is, nevezetesen azzal, hogy az óceánba kerülő műanyagszemét tetemes része a halászat „mellékterméke”. Ahogy a pusztasággá változtatott tengerfenék is, hiszen a vonóhálós halászat hatalmas súlyokkal szántja fel az alsó rétegeket. Jóllehet az utólagos kritikák bebizonyították, hogy a rendező által hivatkozott adatok bizonyára túlzóak, de tény, hogy miközben a műanyag szívószálakkal vagyunk elfoglalva, a nagyságrendekkel nagyobb problémáról jóval többet kellene beszélni.

Ugyanerre a következtetésre jut a természetvédő szervezetek és a különböző minősítők kapcsán, akik fenntarthatónak vagy épp delfinbiztosnak nevezik az egyes termékeket. Mint a filmből kiderül, a biztosítékok rendkívül gyengék, lényegében aki fizet a logóért, megkapja azt, a rafináltan felépített szervezeteket pedig sok esetben a halászati cégek finanszírozzák.

A film külön figyelmet szentelt a haltenyészeteknek, elsősorban a skót lazactelepeknek. A betegségekkel tizedelt állatokat nyomorúságos körülmények között tartják, aminek az eredménye szürke, nem túl vonzó hús. Hogy mitől vásároljuk mégis meg? A tenyésztők, mint egy palettáról, mesterséges színt választanak az állatok számára, amit a táplálékkal együtt visznek be, és így színezik meg a húst a kívánt színűre.

A film végül a hajókon uralkodó megrázó állapotokról, a tengeri rabszolgaság intézményéről is beszél. Mivel a fogás évről évre kevesebb, a verseny egyre öldöklőbb, ezért a költségeket minél jobban le kell nyomni, amit az élőmunkán a legkönnyebb megtenni, ez pedig nyomorúságos munkakörülményekhez, erőszakhoz és zsaroláshoz vezet a hajók fedélzetén.

Az európai szem számára talán kissé hatásvadász képsorok, a pontatlan adatok és az egyoldalú vegán-lobbi ellenére a Netflix filmje fontos igazságokra hívja fel a figyelmet. Több mint kellemetlen szembenézni az igazsággal, hogy a halászat jelenlegi formája nem fenntartható és a túlhalászat elleni megoldás rövidtávon nem lehet más, mint hogy leszokunk a tengeri halakról vagy áttérünk az édesvízi halakra.

Borítókép: Getty Images