Hagyományos pásztorkodással az európai ökoszisztémáért
A vándorpásztorkodás évszázadokon át segítette a környezet regenerálódását. Most egy spanyol mozgalom visszakoptatja a gazzal benőtt utakat. Noha a transzhumáló pásztorkodás az egész kontinensen elterjedt volt egykoron, Spanyolország az egyetlen ország, ahol a transzhumáló pásztorkodás céljából kitaposott utakat törvények védik.
Az állattenyésztők évszázadokon át legeltették nyájaikat Európa-szerte úgy, hogy a pásztorok hosszú utakat tettek meg a növényevő jószágokkal. A pásztorkodás messze nem kihalt szakma, az ENSZ Környezetvédelmi Programjának 2015-ös jelentés szerint világszerte 200-500 millió ember foglalkozik vele nap, mint nap. Ennek ellenére valahogy hajlamosak vagyunk a távoli múlt meghaladott eljárásának gondolni, és mint ilyet, figyelmen kívül hagyni, ha fenntarthatóságról van szó.
Jesús Garzón spanyol pásztor szerint ez nagy hiba. Az idős állattartó egykor környezetvédelemmel foglalkozott, a kilencvenes évek elején pedig a spanyol vidék egyre fogyó famennyisége láttán úgy döntött, visszahozza az ősei által majd’ ezer éven át művelt transzhumáló pásztorkodást a régióba.
Ez a fajta állattartás az állatok meneteléséről szól: a pásztor hosszú kilométereken át tereli magával a nyáját, hogy az állatok az úton természetesen trágyázzanak és magvakat szállítsanak – ez átlagosan napi 3 kilogramm trágyát és ötezer magvat jelent, avagy nagyon sok vadon termő növény ezzel a módszerrel tud hatékonyan szaporodni (ideértve a fákat is). Noha a transzhumáló pásztorkodás az egész kontinensen elterjedt volt egykoron, Spanyolország az egyetlen ország, ahol a transzhumáló pásztorkodás céljából kitaposott utakat törvények védik.
Ez nem volt elég ahhoz, hogy a hagyományos legeltetés fennmaradjon. Garzón szerint ennek az utak rossz állapota az oka: ha nem halad át rajtuk elég állat nap, mint nap, ezeket az ösvényeket benövi a gaz. Mi több, noha a szóban forgó törvényt már 1995-ben meghozták, azóta nem sok minden történt, például továbbra sem jelölik meg vagy kerítik el a legelőutakat a hatóságok. Emiatt aztán a juhászok sem használják őket szívesen.
Pedig állat van bőven: ugyan hivatalos felmérések hiányában nehéz pontosan megmondani, most hány szabadtartású juh van a spanyol gazdák kezén, de egy 2011-es felmérés szerint anno 270 ezer transzhumáló állat volt az országban. (Ami egyébként elenyésző a 20. század végén becsült 1,3 millió állathoz képest.)
Garzón úgy becsüli, hogy összesen 600 ezer olyan jószág él Spanyolországban, amit így legeltetnek, de ebbe beletartoznak a tehenek és a kecskék is. Transzhumáló gazda úgy hatezer lehet, közülük cirka 1200-an járják gyalog a vidéket. Régebben ez egyébként veszélyes gyakorlatnak számított, hisz az állatok és a juhász is megsérülhettek a hosszú gyalogutak során. Manapság viszont a modern technológiák, az állategészségügyi szerek és a ruhák biztonságossá, sőt kimondottan kellemessé teszik a transzhumálást.
Ami ráadásul nem csupán az állatok révén jótékony hatású a környezetre, de még a lokális termelést is erősítheti. Amennyiben sok gazda legeltet helyben állatot, több hús, gyapjú és tej jut a vásárlókhoz, akik így nem más országokból importált alapanyagokért fizetnek. Minél messzebbről jön valami, annál nagyobb az ökológiai lábnyoma – ezért érdemes általánosságban is lokális termékeket vásárolni.
A spanyol gazdák ezzel sem elégedettek, szerintük a vásárlók nem tudják, mikor mit vesznek, mert nincs szabályozva a transzhumált állattartásból származó termékek megjelölése. Pedig érdemes lenne kiemelni, honnan jön egy adott alapanyag: az ipari állattenyésztés eszelős arányú károsanyag-kibocsátásához képest a pásztorok teljesen fenntartható alternatívát kínálnak, elvégre kizárólag természetes élelemmel etetik állataikat, amiket ugye nem kell szállítani sem.
A spanyolországi transzhumáló úthálózat 125 ezer kilométert fed le, 1993-ban viszont mindenki lehetetlennek tartotta, hogy a transzhumáló pásztorkodás visszatérjen a vidékre. Azóta Garzón megalapította a Trashumancia y Naturaleza (TyN) nevű szervezetet, ami a nemzetközi bevezetést is támogatja – az idős pásztor arról álmodik, hogy ezek a göröngyös utak egy nap a határokon is átívelnek majd, így segítve a kontinens fenntarthatósági törekvéseit.
A gyakorlat egyébként maradt az, ami mindig is volt: a pásztor tereli az állatait, bejárja a megadott útvonalat, majd hazatér. Csakhogy ami hajdanán vadon volt, mára autóutakkal szegélyezett, magánterületekkel szabdalt föld, ami nehezíti az amúgy sem könnyen teljesíthető terepet. Hasonló problémával néz szembe a szervezet tehát, mint a bölények európai visszatelepítési kísérlete, amit szintén megnehezítenek a modern társadalom vívmányai.
Fotók: Getty Images